Tudom, hogy mostanában nem jelentkeztem, és ezért szégyellem is magam. Sajnálom, hogy lemaradtam pár igen fontos dologról, például arról, hogy nemrég a blogot az egyik oldal ' Július blogjának ' jelölte.
Nagyon megörültem, mikor láttam a "jelölést" , de elkeseredtem, mikor rájöttem, hogy erről bizony lecsúsztam. Nekem az is nagy öröm, hogy jelölték a blogot arra a címre, és szeretnék bocsánatot kérni az oldal tulajdonosaitól, akikkel nem vettem fel a kapcsolatot úgy, ahogy Ők kérték!
Mint látjátok, változott a kinézet és ezzel úgy gondolom egy új fejezetet kezdek a blog "életében" is.
Igyekszem innentől rendszerezni azt, mikor lesznek részek, és igyekszem megtartani a szintet, amit az elején.
Nem lopom tovább a drága időtöket.
Jó olvasást, és további kellemes, - eseménydús nyarat kívánok!
Puszi,
Alice W.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Hirtelen ülök fel az ágyamban, a hatalmas dörgés
kiugrasztott kellemes álmomból, ami ugyan nem volt maga a mennyország, mégis
jobb volt, mint a valóság. Zihálva nézek körbe a kis szobában, reménykedem
benne, hogy a kórházi ágyban találom magam, ám mikor megpillantom, magam
mellett az ütött-kopott éjjeli szekrényt rájövök; csak álmodtam. Idegesen hátra
tűröm kontyomból kiszökött tincseimet, miközben azon dolgozom, hogy
visszafojtsam kitörni készülő könnyeimet. Hirtelen érzem magam bezárva, ami
részben igaz is, de minimálisan tudok tenni az érzés ellen. Kipattanok az ágyból, s az első kezembe akadó ruhadarabot magamra rángatom, ami ezúttal az egyik úgynevezett „kéjruhám”. Hajamat kibontom, hagyom, hogy ide-oda álló tincseim függönyként takarják el zihálástól kipirult arcom. Néhány másodpercig csak szemezek a szekrényre rakott pirulákkal, ostorozom magam, hiszen tudom, hogy mi lesz a vége ennek a teljesen felesleges gondolkodásnak a gyógyszerekkel kapcsolatban. Feketére festett körmeimet bámulom, alsó ajkamat fogaim közé veszem.
- Gyerünk csajszi – bátorítom magam, nagy levegőt veszek, és a pirulákért nyúlok. Szemeimet összeszorítom, miközben a bogyókat a számba dobom, s víz segítsége nélkül lenyelem azokat.
Amint lenyelem meg is bánom, s mint már sokszor, most is elhatározom, hogy több nincs.
Le kell állnom!
Térdeimre támaszkodva felállok, az ajtóhoz sétálok, s lenyomva a kilincset nyitom ki az ajtót. Próbálok halk lenni, nem felverni senkit, így lebuktatva magam.
- Hová-hová? – Mr. Ross vérfagyasztó barna szemei farkasszemet néznek az én íriszeimmel. Nagyokat pislogok, miközben próbálok rájönni, vajon mit keresett az ajtóm előtt hajnalok hajnalán.
- Mr. Ross. Maga mit keres itt? – próbálom nem illetlenül feltenni a kérdést, mégis elég kíváncsiságot sugallva, hátha így elmondja.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar felébredsz – pillant az órájára, majd rám. Természetesen, kérdésemre ezúttal sem választolt, de ezen már meg sem lepődök. Némán várom, hogy folytassa.
Határozott lépést tesz felém, ami arra kényszerít, hogy egyet hátrébb lépjek. Halkan csukja be maga mögött az ajtót, ami semmi jót nem sugall, mégis tartom magam. Az itteni lányokhoz híven, erősnek mutatom magam, határozottnak.
- Megijesztetted a vendégünket, Blondie – mondja halkan, végig húzza mutató ujját a poros szekrényen az ajtó mellett, ami tulajdonképpen csak azért van ott, mert máshol nem fér el. Haszna nincsen.
Egy pillanatra elgondolkodok, milyen vendégről beszél? Szemeim kikerekednek, mikor elér a felismerés, hogy az álmom – aminek ezek szerint egy része nem álom volt – valóság.
Mivel tudom, hogy erre nem vár választ, maximum esedező bocsánatkérést, így nem szólalok meg.
- Ilyen többet ne forduljon elő! – kiáltja el magát, amitől összerezzenek. Bólintok, ujjaimmal hátam mögött kezdek játszadozni. – Nem engedhetjük meg magunknak a botrányt Blondie – mondja ezúttal már halkabban. Tekintete megállapodik rajtam, majd lassan az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényre pillant. Szája elégedett mosolyra formálódik, összeszorítom ajkaimat, hogy ne mondjak olyat, amit megbánhatok.
- Te már nem találnád a helyed ott kint – jön teljesen közel, államat egyik kezével megfogja. – Szükséged lenne arra az életmódra, amihez itt hozzászoktál – magyarázza álszent sajnálattal.
Fejemet kirántom keze közül, makacsul kerülöm a szemkontaktust.
- Egyszer úgy is el fogok menni innen – sziszegem fogaim között. Nem tudom eldönteni, hogy mit akarok jobban. Azt, hogy halja, vagy azt, hogy ne. Egyáltalán azt sem tudom eldönteni, hallotta- e, egészen addig, míg meg nem érzem tenyerét arcomon. A hirtelen ütés, égést hagy maga után, kipirult arccal fordítom visszafelé a fejem, még mindig erősnek mutatom magam.
- Te ebben a porfészekben fogsz megöregedni – suttogja, amitől kiráz a hideg, s elfog az undor. Nem vár válaszra, minden szó nélkül hagyja el a kis szobát, amiben ismét egyedül maradtam. Lassan ereszkedem lejjebb, egészen addig megtartom magam, míg meg nem érzem hátam mögött az ágy kemény támláját. Nekidőlve ereszkedek le a földig, fejemet a fának döntöm. El akarok gondolkodni azon, amit mondott… Tényleg nem bírnám kint? Tényleg szükségem lenne a benti életmódra?
Engem mégis más köt le. Nem tudom, kire haragudjak jobban. Igazából nincs választási lehetőségem…
Harryre, mert nem mentőt hívott hozzám, vagy magamra, mert egyáltalán mernék azért haragudni rá, mert nem hívott mentőt, mikor elájultam. Kezemmel végig simítom arcomat, ami még mindig ég az erős pofontól. Miért nem sírok? Már megszoktam az ilyeneket, esetleg már nem is tudok majd sírni? Nem fog megviselni semmi?
Szeretnék erős lenni, vagy legalább meggyőzőbben erősnek mutatni magam, de nem ilyen vagyok. Nem tudom megjátszani magam, az érzéseimet, ezzel együtt pedig erősnek sem tudom mutatni magam. Vagy legalábbis nem elég meggyőzően…
A zenét teljesen kizárom, testem nem mozdul, miközben figyelem Mr. Ross autóját kihajtani a hatalmas vaskapun, ami automatikusan nyitódik ki autója előtt. Magas sarkúm nagyot szól, mikor leugrok a táncoláshoz felállított emelvényről, ami sok szempárt von felém. Nem sokáig tudhatok magamon kíváncsi tekinteteket, mindenki hamar visszatér esti táncának begyakorlásához, ezzel engem kizárva gondolataiból. Szememmel mindenhol Ambert keresem, de akármilyen figyelmesen tekintek körbe a tágas termen, sehol sem találom barna, - háta közepéig érő fürtjeit. Kilököm magam előtt a lengő ajtót, a folyosón kezdek el sétálni.
- Hé, Molly! Nem láttad Ambert? – kérdezem a velem szembe jövő lányt. Pár évvel idősebb nálam, de ezt senki nem tudná megállapítani. Vörös haja Kleopátra fazonra van nyírva, mindig így hordja. Barna szemeit kihangsúlyozza a füstöt smink, ami minden egyes nap díszíti enyhén szeplős arcát.
- Ma még nem – vonja meg vállát, majd egy halvány mosolyt felém ereszt, és már ki is kerül.
Amber ajtaján kopogtatok, bár tudom, hogyha bent lenne, akkor nem lenne zárva az ajtó. Sóhajtok, ellököm magam a fehérre meszelt faltól, s pár eseménytelenül eltelő másodperc után útnak indulok. Lábujjhegyen osonok át a konyha előtt, amiben a nagydarab szakács ténykedik. Tudom, hogyha meglát, hogy ebben az időpontban nem a táncteremben vagyok, akkor nagyon megütöm a bokámat, ezért azonnal visszamegyek a gyakorló lányokkal megtömött táncterembe.
Fel állok a saját emelvényemre, megvárom míg a zene olyan részhez ér, ahol betudok kapcsolódni, és neki állok gyakorolni.
Remegve fújom ki a levegőt, megigazítom magamon az új ruhát, ami még kevesebbet takar, mint az eddigiek, és beletúrok hajamba, hogy kicsit javítsak lelapult kinézetén. Nem mintha érdekelne akár engem, - akár a vendéget, hogy nézek ki, hiszen körülbelül egy percig fog elidőzni kinézetemen.
Szememet behunyom, azt hiszem így erősítem meg magam, és a gyomrom egyben. Magas sarkúmat felveszem, a fűzőt a ruhán szorosabbra húzom, s nem szívesen, de késznek nyilvánítom magam.
Az ajtót unottan csukom be magam után, valamilyen szinten örülök, hogy egy kicsit elhagyhatom azt az apró lyukat, ami napról napra egyre jobban az idegeimre megy. Most valamiért az sem foglalkoztat, hogy hova tartok épp. Nem érdekel, milyen lesz a kuncsaft, nem érdekel, mi történik velem ma este.
Nem félek attól, hogy esetleg ismét megtörténik velem az, ami a múltkor. Sőt, azt hiszem, örülnék, ha végre elpatkolnék, és nem kellene ezen a helyen lennem.
Gondolataimat félbeszakítja a hatalmas ajtó látványa, ami mögött ott rejtőzködik ma esti ügyfelem. Persze, a minimális félelem bennem van, mint eddig minden este az itt tartózkodásom óta, de ez mellékes. Kezemet a szokottnál nagyobb kilincsre teszem, magabiztosan lököm ki magam előtt az ajtót. A hideg levegő azonnal megcsap, a teljesen kitárt terasz ajtó sem kerüli el a figyelmem. Összeráncolt szemöldökkel kezdem keresni a férfit, akinek már itt kéne lennie, miközben becsukom magam mögött az ajtót, anélkül, hogy oda néznék. Ajkaim leheletnyit elválnak, mikor megpillantok valakit a teraszon állva. Hanyagul dől a korlátnak, élvezi, hogy kivételesen nem esik az eső. Hunyorítok, hogy jobban láthassam arcát, ám ruházatán kívül semmit nem tudok kivenni az éjszaka sötétje miatt.
Sötét pólót visel, felette egy kockás ing. Lábait fekete farmer fedi, egyáltalán nem illik a gazdag, - koros férfiakhoz, akik megszokottak nálunk. Szemeim elkerekednek, mikor az ismeretlen belép a teraszról, ezzel megmutatva arcát, ami örökre beleégett az emlékezetembe. Haragszom rá… Most érzem igazán, hogy mennyire haragszom.
- Mit keresel itt? – támadom le azonnal, nem mozdulok el az ajtótól.
- Beszélni akarok veled – mondja, kezeit lezserül nadrágja zsebébe dugja. Eltűnődök... Én akarok beszélni vele? Kíváncsi vagyok rá, azok után, amit tett?
