4. Rész - Életmód

Sziasztok!

Tudom, hogy mostanában nem jelentkeztem, és ezért szégyellem is magam. Sajnálom, hogy lemaradtam pár igen fontos dologról, például arról, hogy nemrég a blogot az egyik oldal ' Július blogjának ' jelölte.
Nagyon megörültem, mikor láttam a "jelölést" , de elkeseredtem, mikor rájöttem, hogy erről bizony lecsúsztam. Nekem az is nagy öröm, hogy jelölték a blogot arra a címre, és szeretnék bocsánatot kérni az oldal tulajdonosaitól, akikkel nem vettem fel a kapcsolatot úgy, ahogy Ők kérték!
Mint látjátok, változott a kinézet és ezzel úgy gondolom egy új fejezetet kezdek a blog "életében" is.
Igyekszem innentől rendszerezni azt, mikor lesznek részek, és igyekszem megtartani a szintet, amit az elején.
Nem lopom tovább a drága időtöket.

Jó olvasást, és további kellemes, - eseménydús nyarat kívánok!

Puszi,

Alice W.

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Hirtelen ülök fel az ágyamban, a hatalmas dörgés kiugrasztott kellemes álmomból, ami ugyan nem volt maga a mennyország, mégis jobb volt, mint a valóság. Zihálva nézek körbe a kis szobában, reménykedem benne, hogy a kórházi ágyban találom magam, ám mikor megpillantom, magam mellett az ütött-kopott éjjeli szekrényt rájövök; csak álmodtam. Idegesen hátra tűröm kontyomból kiszökött tincseimet, miközben azon dolgozom, hogy visszafojtsam kitörni készülő könnyeimet. Hirtelen érzem magam bezárva, ami részben igaz is, de minimálisan tudok tenni az érzés ellen.
Kipattanok az ágyból, s az első kezembe akadó ruhadarabot magamra rángatom, ami ezúttal az egyik úgynevezett „kéjruhám”. Hajamat kibontom, hagyom, hogy ide-oda álló tincseim függönyként takarják el zihálástól kipirult arcom. Néhány másodpercig csak szemezek a szekrényre rakott pirulákkal, ostorozom magam, hiszen tudom, hogy mi lesz a vége ennek a teljesen felesleges gondolkodásnak a gyógyszerekkel kapcsolatban. Feketére festett körmeimet bámulom, alsó ajkamat fogaim közé veszem.
- Gyerünk csajszi – bátorítom magam, nagy levegőt veszek, és a pirulákért nyúlok. Szemeimet összeszorítom, miközben a bogyókat a számba dobom, s víz segítsége nélkül lenyelem azokat.
Amint lenyelem meg is bánom, s mint már sokszor, most is elhatározom, hogy több nincs.
Le kell állnom!
Térdeimre támaszkodva felállok, az ajtóhoz sétálok, s lenyomva a kilincset nyitom ki az ajtót. Próbálok halk lenni, nem felverni senkit, így lebuktatva magam.
- Hová-hová? – Mr. Ross vérfagyasztó barna szemei farkasszemet néznek az én íriszeimmel. Nagyokat pislogok, miközben próbálok rájönni, vajon mit keresett az ajtóm előtt hajnalok hajnalán.
- Mr. Ross. Maga mit keres itt? – próbálom nem illetlenül feltenni a kérdést, mégis elég kíváncsiságot sugallva, hátha így elmondja.
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar felébredsz – pillant az órájára, majd rám. Természetesen, kérdésemre ezúttal sem választolt, de ezen már meg sem lepődök. Némán várom, hogy folytassa.
Határozott lépést tesz felém, ami arra kényszerít, hogy egyet hátrébb lépjek. Halkan csukja be maga mögött az ajtót, ami semmi jót nem sugall, mégis tartom magam. Az itteni lányokhoz híven, erősnek mutatom magam, határozottnak.
- Megijesztetted a vendégünket, Blondie – mondja halkan, végig húzza mutató ujját a poros szekrényen az ajtó mellett, ami tulajdonképpen csak azért van ott, mert máshol nem fér el. Haszna nincsen.
Egy pillanatra elgondolkodok, milyen vendégről beszél? Szemeim kikerekednek, mikor elér a felismerés, hogy az álmom – aminek ezek szerint egy része nem álom volt – valóság.
Mivel tudom, hogy erre nem vár választ, maximum esedező bocsánatkérést, így nem szólalok meg.
- Ilyen többet ne forduljon elő! – kiáltja el magát, amitől összerezzenek. Bólintok, ujjaimmal hátam mögött kezdek játszadozni. – Nem engedhetjük meg magunknak a botrányt Blondie – mondja ezúttal már halkabban. Tekintete megállapodik rajtam, majd lassan az ágyam mellett lévő éjjeli szekrényre pillant. Szája elégedett mosolyra formálódik, összeszorítom ajkaimat, hogy ne mondjak olyat, amit megbánhatok.
- Te már nem találnád a helyed ott kint – jön teljesen közel, államat egyik kezével megfogja. – Szükséged lenne arra az életmódra, amihez itt hozzászoktál – magyarázza álszent sajnálattal.
Fejemet kirántom keze közül, makacsul kerülöm a szemkontaktust.
- Egyszer úgy is el fogok menni innen – sziszegem fogaim között. Nem tudom eldönteni, hogy mit akarok jobban. Azt, hogy halja, vagy azt, hogy ne. Egyáltalán azt sem tudom eldönteni, hallotta- e, egészen addig, míg meg nem érzem tenyerét arcomon. A hirtelen ütés, égést hagy maga után, kipirult arccal fordítom visszafelé a fejem, még mindig erősnek mutatom magam.
- Te ebben a porfészekben fogsz megöregedni – suttogja, amitől kiráz a hideg, s elfog az undor. Nem vár válaszra, minden szó nélkül hagyja el a kis szobát, amiben ismét egyedül maradtam. Lassan ereszkedem lejjebb, egészen addig megtartom magam, míg meg nem érzem hátam mögött az ágy kemény támláját. Nekidőlve ereszkedek le a földig, fejemet a fának döntöm. El akarok gondolkodni azon, amit mondott… Tényleg nem bírnám kint? Tényleg szükségem lenne a benti életmódra?
Engem mégis más köt le. Nem tudom, kire haragudjak jobban. Igazából nincs választási lehetőségem…
Harryre, mert nem mentőt hívott hozzám, vagy magamra, mert egyáltalán mernék azért haragudni rá, mert nem hívott mentőt, mikor elájultam. Kezemmel végig simítom arcomat, ami még mindig ég az erős pofontól. Miért nem sírok? Már megszoktam az ilyeneket, esetleg már nem is tudok majd sírni? Nem fog megviselni semmi?
Szeretnék erős lenni, vagy legalább meggyőzőbben erősnek mutatni magam, de nem ilyen vagyok. Nem tudom megjátszani magam, az érzéseimet, ezzel együtt pedig erősnek sem tudom mutatni magam. Vagy legalábbis nem elég meggyőzően…


A zenét teljesen kizárom, testem nem mozdul, miközben figyelem Mr. Ross autóját kihajtani a hatalmas vaskapun, ami automatikusan nyitódik ki autója előtt. Magas sarkúm nagyot szól, mikor leugrok a táncoláshoz felállított emelvényről, ami sok szempárt von felém. Nem sokáig tudhatok magamon kíváncsi tekinteteket, mindenki hamar visszatér esti táncának begyakorlásához, ezzel engem kizárva gondolataiból. Szememmel mindenhol Ambert keresem, de akármilyen figyelmesen tekintek körbe a tágas termen, sehol sem találom barna, - háta közepéig érő fürtjeit. Kilököm magam előtt a lengő ajtót, a folyosón kezdek el sétálni.
- Hé, Molly! Nem láttad Ambert? – kérdezem a velem szembe jövő lányt. Pár évvel idősebb nálam, de ezt senki nem tudná megállapítani. Vörös haja Kleopátra fazonra van nyírva, mindig így hordja. Barna szemeit kihangsúlyozza a füstöt smink, ami minden egyes nap díszíti enyhén szeplős arcát.  
- Ma még nem – vonja meg vállát, majd egy halvány mosolyt felém ereszt, és már ki is kerül.

Amber ajtaján kopogtatok, bár tudom, hogyha bent lenne, akkor nem lenne zárva az ajtó. Sóhajtok, ellököm magam a fehérre meszelt faltól, s pár eseménytelenül eltelő másodperc után útnak indulok. Lábujjhegyen osonok át a konyha előtt, amiben a nagydarab szakács ténykedik. Tudom, hogyha meglát, hogy ebben az időpontban nem a táncteremben vagyok, akkor nagyon megütöm a bokámat, ezért azonnal visszamegyek a gyakorló lányokkal megtömött táncterembe.
Fel állok a saját emelvényemre, megvárom míg a zene olyan részhez ér, ahol betudok kapcsolódni, és neki állok gyakorolni.

Remegve fújom ki a levegőt, megigazítom magamon az új ruhát, ami még kevesebbet takar, mint az eddigiek, és beletúrok hajamba, hogy kicsit javítsak lelapult kinézetén. Nem mintha érdekelne akár engem, - akár a vendéget, hogy nézek ki, hiszen körülbelül egy percig fog elidőzni kinézetemen.
Szememet behunyom, azt hiszem így erősítem meg magam, és a gyomrom egyben. Magas sarkúmat felveszem, a fűzőt a ruhán szorosabbra húzom, s nem szívesen, de késznek nyilvánítom magam.
Az ajtót unottan csukom be magam után, valamilyen szinten örülök, hogy egy kicsit elhagyhatom azt az apró lyukat, ami napról napra egyre jobban az idegeimre megy. Most valamiért az sem foglalkoztat, hogy hova tartok épp. Nem érdekel, milyen lesz a kuncsaft, nem érdekel, mi történik velem ma este.
Nem félek attól, hogy esetleg ismét megtörténik velem az, ami a múltkor. Sőt, azt hiszem, örülnék, ha végre elpatkolnék, és nem kellene ezen a helyen lennem.
Gondolataimat félbeszakítja a hatalmas ajtó látványa, ami mögött ott rejtőzködik ma esti ügyfelem. Persze, a minimális félelem bennem van, mint eddig minden este az itt tartózkodásom óta, de ez mellékes. Kezemet a szokottnál nagyobb kilincsre teszem, magabiztosan lököm ki magam előtt az ajtót. A hideg levegő azonnal megcsap, a teljesen kitárt terasz ajtó sem kerüli el a figyelmem. Összeráncolt szemöldökkel kezdem keresni a férfit, akinek már itt kéne lennie, miközben becsukom magam mögött az ajtót, anélkül, hogy oda néznék. Ajkaim leheletnyit elválnak, mikor megpillantok valakit a teraszon állva. Hanyagul dől a korlátnak, élvezi, hogy kivételesen nem esik az eső. Hunyorítok, hogy jobban láthassam arcát, ám ruházatán kívül semmit nem tudok kivenni az éjszaka sötétje miatt.
Sötét pólót visel, felette egy kockás ing. Lábait fekete farmer fedi, egyáltalán nem illik a gazdag, - koros férfiakhoz, akik megszokottak nálunk. Szemeim elkerekednek, mikor az ismeretlen belép a teraszról, ezzel megmutatva arcát, ami örökre beleégett az emlékezetembe. Haragszom rá… Most érzem igazán, hogy mennyire haragszom.
- Mit keresel itt? – támadom le azonnal, nem mozdulok el az ajtótól.
- Beszélni akarok veled – mondja, kezeit lezserül nadrágja zsebébe dugja. Eltűnődök... Én akarok beszélni vele? Kíváncsi vagyok rá, azok után, amit tett?

3. Rész - Nem fogok kertelni

Sziasztok! 

Először is elnézést szeretnék kérni, hogy ilyen későn jelentkezem az új résszel. 
Remélem kárpótolni tudlak titeket az új résszel, ami remélem tetszeni fog! 
Nem is húzom tovább az időt.. Jó olvasást! 

HARRY STYLES szemszöge

Azt hiszem nem túlzok ha azt mondom ; ideges vagyok. Remegek, és folyamatosan azon gondolkodom, mi lesz ha komolyabb baja esik? Ha nem csak egy sima rosszullét, és ha nem csak a kimerültség miatt van. 

Nincs ugyan semmi közöm hozzá, nem tartozik rám, de igenis érdekel mi történt vele. 

A kényelmetlen műanyag széken ülök, miközben arra várok, hogy az orvos végre kijöjjön a kórteremből és mondjon valami biztatót. 

Idegtépően telnek el a percek, és kezdek egyre jobban aggódni. 

Nem bírok tovább ülve maradni, így a kórház csendes folyosóján kezdek fel, s alá sétálgatni, és várni. 

A folyosó végén az egyik lámpa pislákol, és az eddigi kis hangzavar is kezd elcsendesülni. 

 Egyre kevesebb embert látni a folyosón, és egyre kevesebb ajtó mögül szűrődik ki fény.
Úgy érzem nem tudok magammal mit kezdeni, egyszerűen bele őrülök az idő folyamatos múlásába, s abba, hogy nem tudom mi történik az előttem lévő ajtó mögött.
Számtalanszor szánom rá magam, hogy teszek valamit. Hívok egy nővért, vagy bemegyek, de mindig rájövök, hogy nem véletlenül nem jön ki senki, és valószínűleg amint tudnak majd valamit, elmondják. 
Bele túrok a hajamba, mikor megint nem történik semmi, és egy újabb téves riasztást jegyzek fel magamban. 
A hideg falnak dőlök, remélve, hogy legalább egy kicsit magamhoz térek, esetleg meg is nyugszok egy kicsit, de erről hamar lemondok.
Az ajtón ami eddig egyszer sem nyílt ki, most egy férfi lép ki. Fehér köpenyt visel, papucsot, egy fehér nadrágot, és fején olvasó szemüveget. Barna haja már kicsit fakó, de nem lehet több negyvennél. Kezeim zsebembe pihennek, és biztos vagyok benne, hogy süt rólam a kíváncsiság, az aggodalom. 
- Maga a legközelebbi hozzátartozó? - néz körbe a folyosón. 
- Egyenlőre igen - köszörülöm meg a torkom. Tudom, hogy a családja értesítve lett, de eddig senki nem jött. 
- Nézze, nem fogok kertelni. Mrs. Robinson-nak nem kevés drogot találtunk a vérében. Ez már életveszélyes mennyiség - nézegeti a papírjait. 
Számomra is érthetetlen, de akkor, abban a pillanatban, mintha eltört volna bennem valami. Félek, hogy - még ennél is - nagyobb baja lehet, vagy akár meg is halhat, és egyszerűen nem merek ilyenbe bele gondolni. 
- Mikor mehetek be hozzá? - kérdezem, nem reagálva ezzel az orvos előző mondandójára.
- Mr. Styles... Hogy került ennek a fiatal lánynak a szervezetébe, ennyi drog? - emeli rám a tekintetét. 
Van valami a szemében. Szinte biztos vagyok benne, hogy engem okol a történtek miatt, de furcsa mód most nem érdekel. Nem érdekel mit gondol, és ami a legfurcsább ; Az is csak minimális módon érdekel, hogy mit fognak szólni, ha ebből pletyka lesz... 
Az egyetlen dolog ami jelenleg érdekel, az az, hogy bemehessek a kórterembe fekvő lányhoz, és megkérdezhessem, hogy van. 
Tudom, hogy azt fogja mondani, hogy jól, és tudom, hogy az hazugság lesz, de akkor is hallani akarom. 
- Nem tudom - tárom szét a kezem, majd kínomba hajamba túrok. 
- Nem tudom mi történt, de valamilyen magyarázattal a szülőknek is szolgálnia kell majd Mr. Styles - közli velem a doki a már amúgy is ismert tényt. 
- Igen, tudom! Bemehetek? - intek a fejemmel az ajtó felé, miután majdnem csak rákiabálok az orvosra. 
- Be - bólint. - De ne fárassza le. Így is kimerült - köti a lelkemre, majd elindul a folyosó végén lévő recepciós pulthoz. 
Az ajtó előtt állok, és azon gondolkodok, hogyan jutottam ide. Minden egy olyan eszement ötletnél kezdődött, hogy annyira kétségbe estem, azt gondoltam, senki nem hallgat meg. Ezért mentem Blondie-hoz. 
Nem csalódtam ; meghallgatott. De ha tudom, hogy ez történik, valószínű soha még csak a Lennox ház közelébe se megyek. Remeg a kezem, miközben a kilincsre teszem, de mégis lenyomom a fémkilincset, és először csak bekukucskálok a szobába. 
Az orrom azonnal megcsapja a kórház jellegzetes szagának egyvelege, de engem mégis leköt a hirtelen felém kapott zöld tekintet. Fehér bőre most még fehérebb, szemei csillognak, kezéből infúzió lóg ki. 
Remegve fújom ki a levegőt, miközben becsukom magam mögött az ajtót, és egy széket húzva a szőke hajú lány ágya mellé, foglalok helyet. 
- Szia - köszönök neki. 
- Szia - suttogja. 
- Hogy vagy? - kérdezem. Nem válaszol rögtön, ami felveti bennem, hogy nem fogja azt hazudni: jól. 
- Fáradtan - feleli végül. 
- Elhiszem - mondom, és végig nézek apró termetén, aminek 90%-át fedi hófehér takaró. 
- Nem tudom, hogy először megköszönjem, vagy bocsánatot kérjek - motyogja. 
- Miért kérnél bocsánatot? - döbbenek le. 
- Nem akartam, hogy ezt lásd - mondja. Egy pillanatra elgondolkodok. 
- Történt már ilyen? - kérdezem nagyra nyílt szemmel. 
- Igen, de eddig még sosem fajult - magyarázza, mire én lefagyok. Kezemet zsebre vágom, és hátra dőlök a kényelmetlen széken. 
- Mi történik veled? - kérdezem meg halkan. Sóhajt egyet. 
- Harry, te nem látod mi folyik abban a házban. Te csak azt látod, amit akarnak, hogy láss - mondja, annál kicsit hangosabban, mint ahogy eddig beszélt. 
- Mit kéne látnom? - kérdezem azonnal. A csend ami ekkor bekövetkezik zavaró, ugyanakkor ez idő alatt veszem észre az ágy végén lógó név táblát, amin  Chery Robinson - t olvasok. A gondolataimból a mellettem fekvő lány szipogása zökkent ki, és hamar észre veszem a szemében összegyűlt könnyeket. 
- Harry, mi nem önszántunkból vagyunk ott - törik ki belőle. 

2. rész - Blondie, igaz?

Már-már idegtépően lassan mentem fel a kacskaringós lépcsőn, ami egy pillanatra másik világba repített. Ahogy az utolsó fokról is elemeltem a lábam, mintha a világ másik részében lettem volna.
A gondosan,- precízen kialakított emelet nem mutatta meg a ház földszinti életét, tekintettel a gyönyörű panoráma teraszokra, és a modern kinézetre. Lábaim remegtek, így nem sokon múlt, hogy nem vesztettem el egyensúlyom, s rogytam elgyengülve a földre. Ez az állapot nem sokan múlt ugyan,de egy nagy levegővel összeszedtem magam,s tovább folytattam utam a folyosó végén lévő kétrészes ajtóhoz. Lábaim akaratlanul is gyorsabban vittek közelebb az ajtóhoz. Talán a bennem megbúvó kíváncsiság volt az oka, hogy megtudjam ki lapul az ajtó másik oldalán. Remegő ajkakkal fújtam ki a levegőt, miközben a fém kilincsre tettem a kezem, s lassan lenyomtam. Úgy éreztem magam, mint a legelső itt eltöltött estémen. Remegtem és a véremben áramló drog is kiborított. Noha a szervezetem egy év alatt hozzá szokott, most mégis újnak éreztem. Szinte hallottam szívem vad dübörgését, és ahogy segítségért kiáltok, persze úgy, hogy azt senki ne hallhassa. A hideg végig futott a hátamon, mikor magamban felemlegettem az első estémet. Az ijedtség, amit éreztem, a tanácstalanság és a tehetetlenség.
- Blondie, igaz? – ugrasztott ki gondolataimból a nevemet bizonytalanul kimondó zöld szemű, még a vártnál is fiatalabb srác. Meglepődtem mennyire fiatalnak nézett ki, és hogyha a kezén lévő tetoválásokat nem villantotta volna meg a fehér póló, amit visel, azt hiszem, egy gyerekkel van dolgom. Persze kidolgozott teste a fehér póló ellenére is látszott, erős karjain pedig már említett tetoválások díszelegtek. Lassan rá eszméltem, hogy reagálnom kéne szavaira, így mint valami újonc egy aprót bólintottam és beléptem a hatalmas szobába. Szembe velem azonnal feltűnt az erkély, ami üvegajtóval volt elválasztva és az elegáns berendezése a helyiségnek. Ismét a felém tartó fiúra fordítottam a tekintetem miközben hátam mögött becsuktam az ajtót, és mint mindig kulcsra zártam.
- Harry Styles – nyújtott kezet mosolyogva, amit vonakodva ugyan de elfogadtam. Számomra ez az egész meglepő volt. Nem voltunk hozzá szokva az ide tévedők kedvességéhez, sem pedig ahhoz, hogy bármelyikük bemutatkozzon nekünk. Idétlenül álltam az ajtóban, fejemben végig futottak a lehetőségek miért ilyen kedves velem, és mosolyog folyton.
- Ülj le – mutatott a szoba egyik sarkában álló kanapéra. Ha eddig meg voltam illetődve, most nem tudom, minek nevezzem állapotom. Reménykedni tudtam, hogy nem csak valami teszt, hogy hogyan viselkedek a kuncsaftokkal, mert akkor bizony megütöm a bokám.
Akármilyen nehéz volt elhinnem, Harry teljesen más volt, mint az eddigiek. Nem kimondottan azért jött ide, hogy legyen egy mozgalmas éjszakája. Nem igazán tűnt olyannak, aki nem találna magának máshol lányt csak egy ilyen helyen.. Csak egy olyat, mint én. Egyszerűen akármeddig néztem nem találtam benne kivetni valót, noha nem is tudtam rá úgy nézni, mint egy férfira. Ez számomra is érthetetlen volt. Minél tovább beszélgettünk, s minél mélyebb dolgokról kezdtem ráébredni miért van itt. El akarja mondani az érzéseit, a problémáit egy olyan embernek, akit valószínű soha többé nem lát. Csak ki szeretné adni magából úgy, hogy ne fordítsák ellene a szavait. Mosolyogva hallgattam a benne kavargó érzéseket, amik már lassan gondolatokba mentek át. Egészen a karrierje beindulása óta gyötörték őt a gondolatok, amiket nem részleteznék, mert igen hosszadalmasak, és néha igen elgondolkodtatóak is. Néha meglepődtem milyen nyíltan beszélt velem szemben, aztán rájöttem.
Ez a dolog kétoldalú. Van, aki azért titkolná ezeket előlem, mert nem ismer, és nem bízik bennem.
De itt a másik véglet. Harry. Ő pont azért mond el nekem mindent, mert nem ismer, és tudja, hogy ha akarnám, sem tudnám ellene fordítani. Ki hinne nekem? Több mint valószínű, hogy senki. Legbelül tudtam, hogy nem cselekszem helyesen, hiszen nem az a dolgom, hogy lelki tanácsadó legyek. De egyszerűen nem tudtam elcsitítani, nem mintha annyira akartam volna. Jó volt végre korlátok nélkül beszélgetni valakivel, még úgy is, hogy én csak ritkán hallattam a hangom. Kellemes érzéssel töltött el hangja mélysége, rekedtsége és, hogy mennyire nyílt.
- Te, miért vagy itt? – kérdése hirtelen érkezett, nem számított rá. Ám láttam arcán, hogy Ő is bizonytalan. Biztos voltam benne, nem igazán tudja, hogy hogyan reagálok erre a kérdésre, de egy csöppet sem haragudtam rá ez miatt a kérdés miatt.
- Ez hosszú történet – motyogtam meglepetten. Itt esett le igazán mi a helyzet. Azt hiszi, hogy.. magamtól vagyok itt?!  Arcomra döbbenet ült, amit Ő is szemmel láthatóan észrevett.
- Valami rosszat szóltam? – kérdezte halkan, mélyen a szemembe nézve.
Minden erőmet összeszedtem, hogy egy meggyőző mosolyt tudjak az arcomra varázsolni.
Végül is akárhogy nézem, egy éve Ő az első, akivel ennyit beszélgethettem ennyire nyíltan. Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam megszólalni. Szédülésem megszokottnak bizonyult, a sok gyógyszer miatt, amit belém tömtek.
 Hát lássuk be. A drog nem épp a legjobb hatást váltja ki az emberből, és akinek nem bírja, a szervezete az egy idő után összeomlik.
Nem tartottam valószínűnek, hogy szervezetem egy év után jelezze, hogy nincs ínyére a sok tabletta, de azt sem tartottam kizártnak, hogy egyszerűen a kimerültség és egy minimális pihenés után jobban leszek. – Minden rendben? – aggodalmaskodott Harry. Szemében láttam, hogy tényleg aggódik hogylétemért és ez halovány mosolyt csalt arcomra.
- Persze, csak egy kicsit megszédültem – mondtam miközben megkíséreltem egy felállást.  Egyensúlyom hamar megingott és egy pillanat alatt ismét a kanapén találtam magam.
- Hívjak valakit? – kérdezte Harry mellém ülve, kezemet megszorítva.
- Ne! – szinte rákiáltottam. Nem engedhettem, hogy bárkinek szóljon. Ha kiderül, hogy az egész éjszakát átbeszélgettük, és még csak pénzt sem kerestem rosszul járok. – Kérlek – néztem rá hatalmas, - könyörgő szemekkel. Aprót bólintott, majd óvatosan megsimította kézfejem.
Tekintetem a szoba végében álló csapra ugrott. Mint mindig most is naiv voltam.
- Megmosom az arcom – mondtam és felállva a kanapéról kezdtem el a csap felé tántorogni.
Látásom minden megtett lépés után egyre homályosabb lett, és pár lépés után már csak foltokat láttam. Megálltam egy pillanatra, s hagytam, hogy testem-akaratom ellenére megingjon, majd lassan elernyedjen. Lábaim remegni kezdtek, s én öntudatlan állapotban kerültem a földre. Még hallottam az egyre közelgő lépteket. Éreztem, ahogy Harry az arcomhoz ér, és ahogy próbál rávenni, hogy kinyissam a szemem. Aztán újra rám tört az érzés.. Az az érzés, amit akkor éreztem mikor a drog először eluralkodott a testemen. Remegtem, és a felhők felett éreztem magam. Aztán minden elsötétedett és én már nem tudtam mi zajlik körülöttem.

1. rész - Befolyásos

Az eső egyenletesen kopogott a már öregebb ház tetején. Ezen és a lágy, halk zenén kívül semmi nem adott hangot magából. Ez valamelyest megnyugtató volt, ám amint körbe néztem a nyugodtság elszállt belőlem. Rá jöttem hol vagyok. Ismét rá kellett döbbennem a történtekre, s a szabadulásba táplált esélyeimre. Fáradtnak éreztem magam, jobban mint általában. Az éjjel semmit nem aludtam, percenként forgolódtam és hagytam,hogy gondolataim fel emésszenek. Ismét végig futtattam magamban mi lenne ha innentől ellen állnék, ha minden erőmmel azon lennék,hogy kijussak innen. Megráztam magam, mikor az éppen aktuális zenének vége lett és néma csönd lett. A velem szemben lévő ablakra néztem. Az üvegen egy hatalmas repedés éktelenkedett, de a dupla üveg miatt azzal senki nem foglalkozott. Az ablakot nem takarta függöny, így szabad volt a ki és be látás. Kint a barátságtalan,- komor környezet fogadta szemeim felfedező útját. A borús felhők csak úgy bocsájtották ki magukból az eső cseppeket, amik halk kopogással érték el a tetőt, vagy a földet. A hosszú út ami levezetett a hatalmas vas kapuhoz macska kővel volt kirakva. A hatalmas kapu fölött óriási felirat volt, ami enyhén meghazudtolta az itt zajló életet. Ezen már számtalanszor átrágtam magam, felesleges lett volna még egyszer. Ugyan arra jutottam volna és nem akartam magam még jobban elkeseríteni. Remegve fújtam ki a levegőt, ezzel újra bele taszítva magam a véget nem érő kínba. A terem egyik végében álló asztalon lévő magnó újabb zenét kezdett el játszani, s a mellettem lévő lányok ritmusra kezdték táncolni a már begyakorolt számukat. Egyedül én voltam aki mozdulatlanul állt, s kémlelt ki az ablakon mélyen a gondolataiba merülve. Megrezzentem mikor Mrs. Aroon megkopogtatta a színpadot magassarkújával. Felé kaptam a fejem és engedelmesen kezdtem táncolni.
- Úgy hallottam a ma esti vendéget te fogadod – szólalt meg az öltözőbe vezető folyosón Amber. Amber már régebb óta itt van mint én így sokkal többet tud az itt történő dolgokról is. Hálás vagyok neki, hogy mondhatni a szárnyai alá vett akkor mikor idekerültem. Segített mindenben és mai napig segít ha tud. Persze az ő keze is rövid, így nem tud mindenben a segítségemre lenni.
- Nem tudod ki? – kérdeztem magam elé bambulva. Nem néztem rá, nem akartam hasra esni az öreg, ütött-kopott parkettán a hatalmas sarkkal megáldott cipőmben.
 - Nem – mondta és száját leheletnyit elhúzta. - De úgy hallottam valami befolyásos illető. Ráadásul fiatal – mondta. Ez kicsit megnyugtatott. Nem volt egy hatalmas öröm,hogy ezt kellett csinálnom de mindig javított egy kicsit a kedvemen ha nem egy apám korabeli férfit kellett elviselnem magamon.
- Jól van – mondtam mikor a "szobám" elé értem.
- Sok sikert – Amber közelebb lépett és megölelt. Viszonoztam ölelését,majd mikor elment én is bementem a sötét helyiségbe. Az a minimális fény amit a kis ablak beengedett most még csekélyebb volt a sötét felhők miatt. A szobát teljesen megtöltötte az eső egyre bőszebb kopogása, s ahogy a cipőm sarka kopogott a parkettán. Meglepetten vettem tudomásul a falra erősített kis tükröt ami eddig nem volt ott. Minden esetre örültem,hogy innentől legalább néha láthatom magam,noha a látvány ami vissza köszönt a tükörből egyáltalán nem tetszett. Automatikusan az éjjeli szekrényre helyezett tablettákért nyúltam majd egy pohár víz segítségével lenyeltem azokat. Éreztem ahogy egyre gyorsabban oldódik fel, s árasztja el a testem minden részét. Ahogy egyre szabadabbnak érzem magam, és függetlennek titulálom ki a helyzetemet. Az ágy szélére roskadtam. A cipőmet kezdtem nézni. Tudtam akár órákig is képes lennék nézni ki a fejemből és gondolkodni az élet dolgain. Például azon,hogy hol lennék most ha nem történik meg velem egy éve,ami. Milyen ember lennék most? Nem tudom. Valamiért bennem volt a gondolat,hogy nem is akarom megtudni. Az itt lévő lányok úgy állnak hozzá,hogy sors akarta,hogy ez történjen velük. Méghozzá azért mert valami tervük van velük. Én ezt tévhitnek tartom.
Nem kételkedem benne,hogy okkal történt ez velem,de nem hiszem,hogy bármi nyomós oka lenne annak,hogy most itt vagyok. Nagyot sóhajtottam, mielőtt felálltam volna és elővettem volna a fekete fűzős mini ruhámat. Kihámoztam magam a rajtam lévő ruhából és végig néztem magamon. A tükörben derékig láttam magam, de még ezt is soknak találtam. Vékony voltam, már-már sovány a sok stressztől és attól,hogy alig eszem. Fehér bőrömön rikított a fekete fehérnemű szett. Áldottam az eget,hogy nem tudok teljesen végig nézni magamon.
Vonakodva vettem fel a fekete ruhámat, s bújtam vissza magassarkúmba.
- Blondie – lépett be az ajtón hirtelen Mr. Ross. Tekintetem rá kaptam, s végig néztem rajta tetőtől talpig. A fekete öltöny amit viselt mindennapos volt, a fekete nyakkendővel és fekete cipővel együtt. Fekete haja gondosan ékesedett fején,borostás arcán féloldalas mosoly pihent. Mogyoróbarna szemei csillogtak ahogy végig nézett rajtam és csak reménykedni tudtam,hogy mint eddig most is beéri a bámulással.
- Gyere kedvesem – meglepett minimális kedvessége amit eddig nem igen tapasztaltam. - Egy nagyon befolyásos ember érkezett ma hozzánk, aki kimondottan téged szeretne – mosolygott rám erőltetetten. Látszott rajta,hogy nincs ínyére a kliens külön kérése miszerint engem kér. Én még nagyon zöld fülűnek számítottam, és ezt lehetőségekhez mérten a tudtomra is adta. Cipőm kopogásának hangja vegyült a szobákból kiáradó hangokkal, amiket próbáltam kizárni, s nem meghallani.
- Az emeleten – mutatott az öreg lépcsőre Mr. Ross. Remegő ajkakkal néztem rá,majd ismét a lépcsőre. Lassan emelten fel az egyik lábam, s léptem fel az első lépcső fokra. Mr. Ross hirtelen szorította meg a kezem,ami kicsit megijesztett.
 - El ne szúrd – sziszegte,majd elengedve kezem egyedül hagyott a lépcső aljánál.

NYITÁS - 2013. 05. 19.