3. Rész - Nem fogok kertelni

Sziasztok! 

Először is elnézést szeretnék kérni, hogy ilyen későn jelentkezem az új résszel. 
Remélem kárpótolni tudlak titeket az új résszel, ami remélem tetszeni fog! 
Nem is húzom tovább az időt.. Jó olvasást! 

HARRY STYLES szemszöge

Azt hiszem nem túlzok ha azt mondom ; ideges vagyok. Remegek, és folyamatosan azon gondolkodom, mi lesz ha komolyabb baja esik? Ha nem csak egy sima rosszullét, és ha nem csak a kimerültség miatt van. 

Nincs ugyan semmi közöm hozzá, nem tartozik rám, de igenis érdekel mi történt vele. 

A kényelmetlen műanyag széken ülök, miközben arra várok, hogy az orvos végre kijöjjön a kórteremből és mondjon valami biztatót. 

Idegtépően telnek el a percek, és kezdek egyre jobban aggódni. 

Nem bírok tovább ülve maradni, így a kórház csendes folyosóján kezdek fel, s alá sétálgatni, és várni. 

A folyosó végén az egyik lámpa pislákol, és az eddigi kis hangzavar is kezd elcsendesülni. 

 Egyre kevesebb embert látni a folyosón, és egyre kevesebb ajtó mögül szűrődik ki fény.
Úgy érzem nem tudok magammal mit kezdeni, egyszerűen bele őrülök az idő folyamatos múlásába, s abba, hogy nem tudom mi történik az előttem lévő ajtó mögött.
Számtalanszor szánom rá magam, hogy teszek valamit. Hívok egy nővért, vagy bemegyek, de mindig rájövök, hogy nem véletlenül nem jön ki senki, és valószínűleg amint tudnak majd valamit, elmondják. 
Bele túrok a hajamba, mikor megint nem történik semmi, és egy újabb téves riasztást jegyzek fel magamban. 
A hideg falnak dőlök, remélve, hogy legalább egy kicsit magamhoz térek, esetleg meg is nyugszok egy kicsit, de erről hamar lemondok.
Az ajtón ami eddig egyszer sem nyílt ki, most egy férfi lép ki. Fehér köpenyt visel, papucsot, egy fehér nadrágot, és fején olvasó szemüveget. Barna haja már kicsit fakó, de nem lehet több negyvennél. Kezeim zsebembe pihennek, és biztos vagyok benne, hogy süt rólam a kíváncsiság, az aggodalom. 
- Maga a legközelebbi hozzátartozó? - néz körbe a folyosón. 
- Egyenlőre igen - köszörülöm meg a torkom. Tudom, hogy a családja értesítve lett, de eddig senki nem jött. 
- Nézze, nem fogok kertelni. Mrs. Robinson-nak nem kevés drogot találtunk a vérében. Ez már életveszélyes mennyiség - nézegeti a papírjait. 
Számomra is érthetetlen, de akkor, abban a pillanatban, mintha eltört volna bennem valami. Félek, hogy - még ennél is - nagyobb baja lehet, vagy akár meg is halhat, és egyszerűen nem merek ilyenbe bele gondolni. 
- Mikor mehetek be hozzá? - kérdezem, nem reagálva ezzel az orvos előző mondandójára.
- Mr. Styles... Hogy került ennek a fiatal lánynak a szervezetébe, ennyi drog? - emeli rám a tekintetét. 
Van valami a szemében. Szinte biztos vagyok benne, hogy engem okol a történtek miatt, de furcsa mód most nem érdekel. Nem érdekel mit gondol, és ami a legfurcsább ; Az is csak minimális módon érdekel, hogy mit fognak szólni, ha ebből pletyka lesz... 
Az egyetlen dolog ami jelenleg érdekel, az az, hogy bemehessek a kórterembe fekvő lányhoz, és megkérdezhessem, hogy van. 
Tudom, hogy azt fogja mondani, hogy jól, és tudom, hogy az hazugság lesz, de akkor is hallani akarom. 
- Nem tudom - tárom szét a kezem, majd kínomba hajamba túrok. 
- Nem tudom mi történt, de valamilyen magyarázattal a szülőknek is szolgálnia kell majd Mr. Styles - közli velem a doki a már amúgy is ismert tényt. 
- Igen, tudom! Bemehetek? - intek a fejemmel az ajtó felé, miután majdnem csak rákiabálok az orvosra. 
- Be - bólint. - De ne fárassza le. Így is kimerült - köti a lelkemre, majd elindul a folyosó végén lévő recepciós pulthoz. 
Az ajtó előtt állok, és azon gondolkodok, hogyan jutottam ide. Minden egy olyan eszement ötletnél kezdődött, hogy annyira kétségbe estem, azt gondoltam, senki nem hallgat meg. Ezért mentem Blondie-hoz. 
Nem csalódtam ; meghallgatott. De ha tudom, hogy ez történik, valószínű soha még csak a Lennox ház közelébe se megyek. Remeg a kezem, miközben a kilincsre teszem, de mégis lenyomom a fémkilincset, és először csak bekukucskálok a szobába. 
Az orrom azonnal megcsapja a kórház jellegzetes szagának egyvelege, de engem mégis leköt a hirtelen felém kapott zöld tekintet. Fehér bőre most még fehérebb, szemei csillognak, kezéből infúzió lóg ki. 
Remegve fújom ki a levegőt, miközben becsukom magam mögött az ajtót, és egy széket húzva a szőke hajú lány ágya mellé, foglalok helyet. 
- Szia - köszönök neki. 
- Szia - suttogja. 
- Hogy vagy? - kérdezem. Nem válaszol rögtön, ami felveti bennem, hogy nem fogja azt hazudni: jól. 
- Fáradtan - feleli végül. 
- Elhiszem - mondom, és végig nézek apró termetén, aminek 90%-át fedi hófehér takaró. 
- Nem tudom, hogy először megköszönjem, vagy bocsánatot kérjek - motyogja. 
- Miért kérnél bocsánatot? - döbbenek le. 
- Nem akartam, hogy ezt lásd - mondja. Egy pillanatra elgondolkodok. 
- Történt már ilyen? - kérdezem nagyra nyílt szemmel. 
- Igen, de eddig még sosem fajult - magyarázza, mire én lefagyok. Kezemet zsebre vágom, és hátra dőlök a kényelmetlen széken. 
- Mi történik veled? - kérdezem meg halkan. Sóhajt egyet. 
- Harry, te nem látod mi folyik abban a házban. Te csak azt látod, amit akarnak, hogy láss - mondja, annál kicsit hangosabban, mint ahogy eddig beszélt. 
- Mit kéne látnom? - kérdezem azonnal. A csend ami ekkor bekövetkezik zavaró, ugyanakkor ez idő alatt veszem észre az ágy végén lógó név táblát, amin  Chery Robinson - t olvasok. A gondolataimból a mellettem fekvő lány szipogása zökkent ki, és hamar észre veszem a szemében összegyűlt könnyeket. 
- Harry, mi nem önszántunkból vagyunk ott - törik ki belőle.