2. rész - Blondie, igaz?

Már-már idegtépően lassan mentem fel a kacskaringós lépcsőn, ami egy pillanatra másik világba repített. Ahogy az utolsó fokról is elemeltem a lábam, mintha a világ másik részében lettem volna.
A gondosan,- precízen kialakított emelet nem mutatta meg a ház földszinti életét, tekintettel a gyönyörű panoráma teraszokra, és a modern kinézetre. Lábaim remegtek, így nem sokon múlt, hogy nem vesztettem el egyensúlyom, s rogytam elgyengülve a földre. Ez az állapot nem sokan múlt ugyan,de egy nagy levegővel összeszedtem magam,s tovább folytattam utam a folyosó végén lévő kétrészes ajtóhoz. Lábaim akaratlanul is gyorsabban vittek közelebb az ajtóhoz. Talán a bennem megbúvó kíváncsiság volt az oka, hogy megtudjam ki lapul az ajtó másik oldalán. Remegő ajkakkal fújtam ki a levegőt, miközben a fém kilincsre tettem a kezem, s lassan lenyomtam. Úgy éreztem magam, mint a legelső itt eltöltött estémen. Remegtem és a véremben áramló drog is kiborított. Noha a szervezetem egy év alatt hozzá szokott, most mégis újnak éreztem. Szinte hallottam szívem vad dübörgését, és ahogy segítségért kiáltok, persze úgy, hogy azt senki ne hallhassa. A hideg végig futott a hátamon, mikor magamban felemlegettem az első estémet. Az ijedtség, amit éreztem, a tanácstalanság és a tehetetlenség.
- Blondie, igaz? – ugrasztott ki gondolataimból a nevemet bizonytalanul kimondó zöld szemű, még a vártnál is fiatalabb srác. Meglepődtem mennyire fiatalnak nézett ki, és hogyha a kezén lévő tetoválásokat nem villantotta volna meg a fehér póló, amit visel, azt hiszem, egy gyerekkel van dolgom. Persze kidolgozott teste a fehér póló ellenére is látszott, erős karjain pedig már említett tetoválások díszelegtek. Lassan rá eszméltem, hogy reagálnom kéne szavaira, így mint valami újonc egy aprót bólintottam és beléptem a hatalmas szobába. Szembe velem azonnal feltűnt az erkély, ami üvegajtóval volt elválasztva és az elegáns berendezése a helyiségnek. Ismét a felém tartó fiúra fordítottam a tekintetem miközben hátam mögött becsuktam az ajtót, és mint mindig kulcsra zártam.
- Harry Styles – nyújtott kezet mosolyogva, amit vonakodva ugyan de elfogadtam. Számomra ez az egész meglepő volt. Nem voltunk hozzá szokva az ide tévedők kedvességéhez, sem pedig ahhoz, hogy bármelyikük bemutatkozzon nekünk. Idétlenül álltam az ajtóban, fejemben végig futottak a lehetőségek miért ilyen kedves velem, és mosolyog folyton.
- Ülj le – mutatott a szoba egyik sarkában álló kanapéra. Ha eddig meg voltam illetődve, most nem tudom, minek nevezzem állapotom. Reménykedni tudtam, hogy nem csak valami teszt, hogy hogyan viselkedek a kuncsaftokkal, mert akkor bizony megütöm a bokám.
Akármilyen nehéz volt elhinnem, Harry teljesen más volt, mint az eddigiek. Nem kimondottan azért jött ide, hogy legyen egy mozgalmas éjszakája. Nem igazán tűnt olyannak, aki nem találna magának máshol lányt csak egy ilyen helyen.. Csak egy olyat, mint én. Egyszerűen akármeddig néztem nem találtam benne kivetni valót, noha nem is tudtam rá úgy nézni, mint egy férfira. Ez számomra is érthetetlen volt. Minél tovább beszélgettünk, s minél mélyebb dolgokról kezdtem ráébredni miért van itt. El akarja mondani az érzéseit, a problémáit egy olyan embernek, akit valószínű soha többé nem lát. Csak ki szeretné adni magából úgy, hogy ne fordítsák ellene a szavait. Mosolyogva hallgattam a benne kavargó érzéseket, amik már lassan gondolatokba mentek át. Egészen a karrierje beindulása óta gyötörték őt a gondolatok, amiket nem részleteznék, mert igen hosszadalmasak, és néha igen elgondolkodtatóak is. Néha meglepődtem milyen nyíltan beszélt velem szemben, aztán rájöttem.
Ez a dolog kétoldalú. Van, aki azért titkolná ezeket előlem, mert nem ismer, és nem bízik bennem.
De itt a másik véglet. Harry. Ő pont azért mond el nekem mindent, mert nem ismer, és tudja, hogy ha akarnám, sem tudnám ellene fordítani. Ki hinne nekem? Több mint valószínű, hogy senki. Legbelül tudtam, hogy nem cselekszem helyesen, hiszen nem az a dolgom, hogy lelki tanácsadó legyek. De egyszerűen nem tudtam elcsitítani, nem mintha annyira akartam volna. Jó volt végre korlátok nélkül beszélgetni valakivel, még úgy is, hogy én csak ritkán hallattam a hangom. Kellemes érzéssel töltött el hangja mélysége, rekedtsége és, hogy mennyire nyílt.
- Te, miért vagy itt? – kérdése hirtelen érkezett, nem számított rá. Ám láttam arcán, hogy Ő is bizonytalan. Biztos voltam benne, nem igazán tudja, hogy hogyan reagálok erre a kérdésre, de egy csöppet sem haragudtam rá ez miatt a kérdés miatt.
- Ez hosszú történet – motyogtam meglepetten. Itt esett le igazán mi a helyzet. Azt hiszi, hogy.. magamtól vagyok itt?!  Arcomra döbbenet ült, amit Ő is szemmel láthatóan észrevett.
- Valami rosszat szóltam? – kérdezte halkan, mélyen a szemembe nézve.
Minden erőmet összeszedtem, hogy egy meggyőző mosolyt tudjak az arcomra varázsolni.
Végül is akárhogy nézem, egy éve Ő az első, akivel ennyit beszélgethettem ennyire nyíltan. Szólásra nyitottam a szám, de nem tudtam megszólalni. Szédülésem megszokottnak bizonyult, a sok gyógyszer miatt, amit belém tömtek.
 Hát lássuk be. A drog nem épp a legjobb hatást váltja ki az emberből, és akinek nem bírja, a szervezete az egy idő után összeomlik.
Nem tartottam valószínűnek, hogy szervezetem egy év után jelezze, hogy nincs ínyére a sok tabletta, de azt sem tartottam kizártnak, hogy egyszerűen a kimerültség és egy minimális pihenés után jobban leszek. – Minden rendben? – aggodalmaskodott Harry. Szemében láttam, hogy tényleg aggódik hogylétemért és ez halovány mosolyt csalt arcomra.
- Persze, csak egy kicsit megszédültem – mondtam miközben megkíséreltem egy felállást.  Egyensúlyom hamar megingott és egy pillanat alatt ismét a kanapén találtam magam.
- Hívjak valakit? – kérdezte Harry mellém ülve, kezemet megszorítva.
- Ne! – szinte rákiáltottam. Nem engedhettem, hogy bárkinek szóljon. Ha kiderül, hogy az egész éjszakát átbeszélgettük, és még csak pénzt sem kerestem rosszul járok. – Kérlek – néztem rá hatalmas, - könyörgő szemekkel. Aprót bólintott, majd óvatosan megsimította kézfejem.
Tekintetem a szoba végében álló csapra ugrott. Mint mindig most is naiv voltam.
- Megmosom az arcom – mondtam és felállva a kanapéról kezdtem el a csap felé tántorogni.
Látásom minden megtett lépés után egyre homályosabb lett, és pár lépés után már csak foltokat láttam. Megálltam egy pillanatra, s hagytam, hogy testem-akaratom ellenére megingjon, majd lassan elernyedjen. Lábaim remegni kezdtek, s én öntudatlan állapotban kerültem a földre. Még hallottam az egyre közelgő lépteket. Éreztem, ahogy Harry az arcomhoz ér, és ahogy próbál rávenni, hogy kinyissam a szemem. Aztán újra rám tört az érzés.. Az az érzés, amit akkor éreztem mikor a drog először eluralkodott a testemen. Remegtem, és a felhők felett éreztem magam. Aztán minden elsötétedett és én már nem tudtam mi zajlik körülöttem.